Hírek, gondolatok, kiscicák

2016. október 8., szombat

De hogyan került az acél a szentekbe?

1:04 Posted by Kristóf Szöllösi , , No comments
Amikor a bemutatkozásomat írtam, állítottam olyanokat, hogy az Acélszenteket tavaly nyáron raktam össze és írtam meg, azonban az a helyzet, hogy ez így nem teljesen korrekt. Bár az első verzió tényleg ebben az időszakban íródott, maga az ötlet, hogy szétlőtt Budapesten ugráló robotokról kéne írni, már jóval korábban, 2014 tájékán felmerült bennem, csak akkor még nem vettem észre a benne lappangó potenciált, és pár hétnyi gondolkodás után kihajítottam a kukába.

Képet készítette: Kocsondi Nelli


Maga a regény alapötlete úgy hajnali kettő és három között születhetett meg, mikor a nappali felszántásán kívül minden remek ötletnek tűnik. Épp zenét hallgattam, és próbáltam rájönni, mi a fenéért nem alszok, amikor felugrott egy remek lejátszási lista, ami alá félig robot, félig ember anime szereplők képeit vágta be a kedves készítő. Innentől kezdve körülbelül két percbe került kitalálnom, hogy életem új értelme egy olyan regény, amiben szerepelnek ezekhez hasonló félig ember, félig robot gépek. Ők lettek az exók, a helyszínt pedig nem sokkal később sikerült belőnöm Budapestre. Készen is állt az alap, azonban ez azonban csak egy gyenge lábakon álló nulladik verziónak sikeredett, és le kellett még futnom vele pár kört, mire elnyerte az aktuális alakját. 

Hogy az Acélszentek nulladik verziója mennyiben volt más, mint az első vagy éppen az, amelyikkel végül sikerült megnyerni az Aranymosást, szerintem már önmagában megérne egy bejegyzést, röviden talán úgy lehetne összefoglalni, hogy túlságosan ráfeszült a borongós hangulatra. Akkoriban még egyáltalán nem voltam tisztában a lehetőségekkel a poszt-apokaliptikus írások terén, és azt hittem, hogy összesen kétfajta megközelítés létezik: a nagyon depressziós, nagyon lassú, nagyon morálisan szürke, mint amilyen az Út, meg a másik véglet, amikor a világvége körülbelül csak annyiban nyilvánul meg, hogy a jelenlegi rendszer helyébe valami bizarrabb került, amúgy meg mindenki leszarja. Tudom, ez ilyen vészesen szűklátókörű megközelítés, de akkoriban ennyire tellett. 

Aztán jött a Mad Max, és rádöbbentett, hogy létezik arany középút a két véglet között. Robbanhat minden, lehet fieszta, de közben nem kell feladni a romos vidéket és a poszt-apokaliptikus hangulatot. Már a moziból kifelé sétálva is azon gondolkoztam, hogy milyen menő lenne valami hasonlóan pörgős, enyhén őrült sztorit írni, és már majdnem hazaértem, mikor beugrott, hogy nekem bizony egyszer már volt valami hasonló ötletem, ha nem is épp a legkidolgozottabb. 

Leporoltam hát a régi alapokat, és nekiláttam átformálni a világot, immár egy sokkal könnyebb, sokkal természetesebb megközelítést alkalmazva. Most már nem feszültem meg, hogy a legapróbb részletről is süssön a depresszió, nem akartam olyan regényt írni, ami a legnyomasztóbb hangulatú valaha. Lecseréltem a főhőst (eredetileg a Fantom szemszögéből játszódott volna a sztori), alakítottam egy csomót a világon (a nulladik verzióban a géprombolók csak az alagutakban EMP-vel rohangáló őrültek voltak, nem pedig egy kifejezetten jól szervezett szekta), aztán nem utolsó sorban megírtam az Acélszentek az első verzióját is.

Ezek után nem maradt más hátra, mint úgy hússzor, harmincszor átolvasni a teljes szöveget, kicserélni a felét, átírni a másik felét, kihagyni az összes olyan jelenetet, amiről azt hittem, hogy tuti benne lesz a végső verzióban, lebétáztatni (ezúton is örök hálám annak a két embernek, akik azt mondták, hogy ők szeretnének szétlőtt Budapesten játszódó poszt-apokaliptikus történetet javítani), aztán az egészet a leadási határidő előtt egy nappal beküldeni Aranymosásra. 

Onnantól kezdve meg már az egész (hogy némi egoizmussal is élhessek) történelem. :D

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése