Hírek, gondolatok, kiscicák

2016. november 5., szombat

Szép új Budapest - Buda

1:56 Posted by Kristóf Szöllösi , No comments
1. Szabadkereskedelmi Zóna

A Szabadkereskedelmi Zónát nem sokkal a világháború után alapította egy maroknyi NATO-hoz hű partizán, akik még hittek abban, hogy az amerikai csapatok napokon belül megtörik a szovjet előrenyomulást, és újra visszafoglalják a várost. Az amerikaiak azóta sem jöttek, viszont a Zónából Budapest egyik legnagyobb, és saját bevallása szerint legemberségesebb állama lett. Itt látszólag mindenki vidám és nyugodt. Az épületekre vigyáznak, néhányat még renoválni is tudtak, hogy körülbelül úgy nézzen ki, mint a háború előtt, az embereknek pedig nem kell ötpercenként a háta mögé néznie, hogy nem-e akarja valaki átvágni a torkát. De ez csak a felszín.

„A Zóna mindig adott a látványra, és meg is tehette, hála hét forgalmas piacának, és meglepően stabil lábakon álló, Pozsonyban vagy akár Bécsben is elfogadott budai dollárjának. Az itt élők minden lehetséges eszközzel próbálták hangsúlyozni, hogy ők a legcivilizáltabb, legfejlettebb, legjobb lakói a városnak, de ha valaki egy kicsit is megkapargatta a csillogó felszínt, ugyanazt találta alatta, mint bárhol máshol Budapesten. A Zónában is többségben voltak a romos házak, itt is éltek őrültek és szektások szép számmal, csak itt még nem fáradtak bele a letagadásukba. Az egyik sarkon felújított napelemmel borított házak és mosolygós kereskedők, a következőn pedig romok és csontvázakat farigcsáló remeték, így ment ez errefelé. De azért azt el kellett ismerni, hogy a porhintést remekül csinálják.”

A valóságban a Szabadkereskedelmi Zóna ugyanolyan közepesen civilizált terület, mint bármelyik más állam, csak épp ő jobban tetteti az ellenkezőjét. Hogy egész pontosan kiket akarnak ezzel az egésszel átverni, azt valószínűleg még a kormány sem tudja pontosan, de ettől független rengeteg pénzt és erőforrást ölnek abba, hogy úgy nézzenek ki, mint egy középszar nyugat-európai város a háború előtt.

„A Testvérek alagútja a Duna alatt húzódott, és senki sem tudta, ki építette és miért. Valaki arra tippelt, pesti hírszerzők munkája, mások a szektásokra fogadtak, de olyan is akadt, aki szerint budai és a belvárosi csatornahálózatot összekötő alagút már jóval a világháború előtt is létezett. Elvégre akkor még nem akarták egymás torkát elvágni a városrészek, miért ne lehetett volna közös csatornájuk, mint minden normális embernek?
 Én a magam részéről úgy gondoltam, mindegy, ki építette az alagutat, egyedül az számít, mire lehet most használni: a Szabadkereskedelmi Zóna észrevétlen, fű alatti megközelítésére. A budai határokat minden máshol szigorúan védték, az államukat körülvevő falon átmászni nem lehetett, itt lent viszont bárki átmehetett, aki bevállalta a szűk, nyirkos alagutat, a klausztrofóbiát, na meg persze a csatornában lakó seggfejeket.”

A Szabadkereskedelmi Zóna egy igazi kapitalista állam, saját pénznemmel, a budai dollárral, és hatalmas piacokkal, amiken Európa minden tájáról érkezett vándorkereskedők és karavánok árulják a cuccaikat. A vetőmagtól kezdve az ősrégi, világháborús relikviákig bármit be lehet itt szerezni, persze csak akkor, ha az embernek van rá elég pénze. És ha nincs? Hát, szar ügy, de azért nézd a jó oldalát: önmagában motyogó, őrült csövesre még itt is mindig szükség van.  

2. Óbuda

Óbuda egy remek példa arra, miért nem szerencsés a kannibalizmust államvallássá tenni.

„A Véres Falka. Óbudai zsoldosok, az Utolsó Légió és a Démonfattyak mellett a harmadik legelbaszottabb társaság, akikkel az ember összefuthat a Szentlélek tértől északra. A jelek szerint tartoztam nekik egy látogatással.   
 És én még azt hittem, ez a szentély lesz a legdurvább hely, amit a közeljövőben látni fogok.”

Budapest második legfiatalabb államát bő egy évszázada alapították, mikor az egészen addig nomád életet élő Élő Hús Egyháza északról benyomult először Békásmegyer majd Óbuda területére, és kiszorította onnan a vérszektásokat és panelpatkányokat. A hódítás egy több évig tartó, véres, kegyetlen háborúvá alakult, viszont az új állam kialakítása ezek után meglepően könnyen ment. Az Élő Hús Egyházának tanításai pont mentek a helyiek addigi életviteléhez, így végső soron belátták, hogy nem is annyira gáz az új államban élni.

„Az óbudai naptárhoz körülbelül fél óra után értünk el. A nagy kiterjedésű, egykor állítólag szabadidőparkként funkcionáló füves terület közepén ott magasodott tizenkettő rozsdamentes acélból készült akasztófa, közülük most négyen himbálózott valaki. A helyiek minden hónap elején újakra cserélték a testeket, mindig eggyel többre, úgy, hogy decemberben már mind a tizenkét akasztófán lógjon valaki. Beszélték, aki nagyon ért az ilyesmihez, nem csak a hónapot tudja leolvasni a naptárról, hanem a hullák állapotából a napra is viszonylag biztosan tippelni tud. Ez jelölte a történelmi államhatárt, innentől kezdve az Élő Hús Egyháza minden nyüves bokrot és félig szétrohadt panelt a sajátjának tekintett.”

Óbuda azóta is egyike a város legelcseszettebb környékeinek, amivel az anyukák engedetlen gyerekeiket ijesztgetik. A külsőbb, déli területekkel még nincs is annyira gond: itt látszólag egyszerű, átlagos emberek élnek, azonban a Szentlélek tértől északra már beüt az Élő Hús Egyháza. Itt magasodnak a hírhedt óbudai milíciák barakkjai, és itt húzták fel a Vörös Katedrálist is, ahova Európa minden részéről érkeznek az egyház magas rangú tagjai, hogy a legszentebb helyen imádkozhassanak az emberi húshoz.



És ezzel az államokat bemutató rész végére is értünk, de ne menjetek sehová, a szereplők meg egyebek még hátra vannak. :D

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése