Hírek, gondolatok, kiscicák

2017. október 16., hétfő

Aldon

9:53 Posted by Kristóf Szöllösi , , No comments

Aldon késett. Nem egy napot, nem is egy hetet, hanem már legalább egy hónapot. Gézának fogalma sem volt róla, örül-e a dolognak, a főnökei számára viszont már jóval egyértelműbbnek tűnt a helyzet. Ők magukból kikelve ordítoztak a fiatal aktivistával, mikor az közölte velük december közepén: a vadludaknak még mindig semmi nyoma. A fiú azóta is napi szinten kapta a hívásokat, néha Kovács úrtól, aki mindig nyomatékosan tudatta vele, mennyire a szívén viselné, ha a projekt végül becsődölne, néha Haraszt úrtól, aki egyre türelmetlenebbül kérdezgette, hogy hol vannak már azok a kurva madarak. Géza pedig mindig csak ugyanazt tudta felelni ezekre a megkeresésekre: ő minden nap kiáll a háza tetejére, de hiába. Akárhogy mereszti a szemét, nem látja a vadludakat, amiknek már rég meg kellett volna érkezniük.

A fiú kezdetben még kifejezetten haragudott Aldonra. Úgy volt vele, a vadlúd hibája ez az egész, neki kellett volna jeleznie, hogy késni fognak, méghozzá sokat. Aztán, ahogy teltek a hetek, a harag szép lassan aggodalomnak adta át a helyét. Hiszen a madár mégiscsak a haverja volt, talán az egyetlen, aki nem épp biztonságos melót végzett. Nem egy spicli végezte már kitépett tollakkal, összetört testtel valami elhagyatott csatornába, és Gézában minden egyes nappal nőtt a gyanú, hogy Aldon is hasonló sorsra jutott. Azért még járt a négyemeletes panelház tetejére, hátha nincs igaza, de a remény, hogy viszontlátja a madarat, egyre csak fogyatkozott.

A csoda egy borongós decemberi reggelen következett be, mikor a fiú már végképp feladta a reményt. Csak megszokásból mászta meg a lépcsőházat és nyitotta ki a tetőre vezető ajtót, ő maga sem reménykedett benne, hogy bárkit is találni fog a túloldalán. Aldon mégis ott ült. A hatalmas termetű vadlúd fogyott valamennyit tavaly óta, és a tollai is kissé borzosak voltak, de ezt leszámítva nem látszott rajta semmilyen sérülés.

– Jó újra látni, haver! – Hangja ugyanolyan reszelős volt, mint eddig, és fekete gombszemében is ott csillogott a megszokott gúny. – Bocsi a késésért, de volt egy kis kavarodás.

– Azt hittem, már meghaltál! – Géza egy pillanat alatt elfelejtette az elmúlt hetek összes bosszúságát, és határtalan örömmel vetette magát a lúd nyakába. – Úgy aggódtam érted! Féltem, hogy lebuktál és meghaltál, vagy hasonlók!

– Az ilyesmi nekem nem szokásom – nyugtatta meg a madár. – Majd mesélek róla, mi van, most viszont adjál már egy szál cigit! Rohadtul szétvet az ideg, és Szlovákia óta nem tudtam rágyújtani.

– Persze. – Géza melegítője zsebébe kotort, és előhúzott belőle egy megkezdett doboz kék Bondot. Ő maga eddig soha nem dohányzott, de az utóbbi időben rászokott, hátha a nikotin enyhíteni tudja a stresszt. A madár csőrébe dugta az egyik szálat, majd némi gondolkozás után ő is rágyújtott. Igazából fogalma sem volt, Aldon hogyan tud dohányozni, de a cigi fogyott, a hamutál meg telt, szóval biztos ment neki a dolog. – És mi történt veletek? Hogyhogy ilyen későn jöttök?

– Bogumil meghalt még a nyáron, az új vezető, aki a helyére került, meg egy hatalmas pöcs. Egy paranoiás, orbitális seggfej. A rosszabbik fajtából. – Bár Aldon hangja nyugodt maradt, Géza így is érezte a madár elfojtott indulatait. – Az a nyomorék kitalálta, hogy te biztos az Interpolnak dolgozol, azért gyűrűzöl meg minket. Oké, elismerem, szar érzés, mikor az emberre rárakják azt a fém vackot, és a legtöbben igyekszünk is elkerülni, de ez akkor is nevetséges. Mégis mi a faszomat akarna tőlünk az Interpol? Nem vagyunk csempészek meg semmi ilyesmi, csak nem szeretjük a rohadt hideg lengyel teleket, ezért átugrunk Afrikába. Nem nagy cucc.

– Ja. Nem az – erősítette meg Géza is. – De még mindig nem értem, minek kellett ilyen későn jönnötök.

– Mert az a nyomorék azt hitte, ha késünk, nem fogsz ránk várni. Szóval megvárta, míg majdnem fagyhalált halunk odafönt, csak aztán adta ki a parancsot az indulásra. Az persze eszébe sem jutott, hogy talán más útvonalat kéne választani… Ritka seggfej egy fickó, mondtam már?

– Említetted.

– Az jó. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. De inkább hagyjuk is, mert csak felcseszi az agyam. – A madár dühösen legyintett egyet, majd elnyomta a cigijét. – Beszéljünk inkább a gyűrűzésről. Idén ki lesz a szerencsés? Nincs akkora mákom, hogy az új vezér legyen az, mi?

– Hát… Nincs…

– Akkor ki az idei célpont?

Géza egész októberben rettegett ettől a pillanattól. Mikor még nem Aldon életéért aggódott, azon törte a fejét, mit fog válaszolni, ha a barátja rákérdez, ki lesz a következő. Bár a tetőn jeges szél fújt, a fiú érezte, ahogy az izzadtság vékony patakokban megindul a hátán.

– Hát… – Géza vetett egy bátortalan pillantást a lépcsőházba visszavezető ajtóra. – Nem tudom, mennyire vágod az ilyesmit, de nekem egy adott rendszer szerint kell dolgoznom. Egy olyan rendszer szerint, amit a főnökeim állítanak össze, én csak kézhez kapom és végigcsinálom a listát. Nincs beleszólásom a dolgokba. A lehető legkisebb sem. Tudod, én csak ilyen kis senki vagyok. Egy egyszerű, ártatlan fogaskerék a gépezetben.

– Ja, tudom.

– Eddig is így gyűrűztem, és ezután is így fogok. Szigorúan a főnökeim előírása szerint. Nem személyes meggyőződés alapján. Bár már gondolkozok rajta, hogy abbahagyom a dolgot.

És ez igaz is volt. Mielőtt találkozott volna Aldonnal, Géza abban a boldog hitben élt, hogy a madarakat egyáltalán nem zavarja a gyűrű, amit a lábukra húz. Aztán a vadlúd elmesélte neki, hogy legtöbb társa a gyűrűzés után mély depresszióba szokott esni. Azt nem tudta megmondani, miért, de látatlanba arra tippelt, hogy a totális szabadsághoz szokott állatok lelkületét rendesen hazavágja a gondolat, hogy immár minden egyes mozdulatuk le lesz követve kínos precízséggel.

– Szóval? – A madár hangja egyre türelmetlenebb lett. – Gyerünk, haver, tudod, hogy csak azért kérdezem, hogy tudjam, nem rám pályázol. Nyugtasd már meg az ősrégi haverod, basszus! Eddig valahogy sosem volt gond elmondani, ki lesz a következő, akit meggyűrűzöl!

– Igaz. ­– Géza úgy érezte, hirtelen nagyon kevés lett a levegő a tetőn. – Eddig nem volt gond vele, az biztos.

– Várj csak… - Aldon hangjába pánik vegyült, mihelyst leesett neki, mit próbál már jó ideje kinyögni a fiú. – Engem kell meggyűröznöd, mi?

– Hát… Igen. – Akárhogy próbálta, a fiúnak rá kellett jönnie, hogy ezt a tényt nem lehet szépíteni.

Keze a nadrágja zsebébe csúszott, ahová a házi készítésű, altatólövedékkel töltött pisztolyt dugta, közben pedig folyamatosan a madarat bámulta, nehogy az meg tudjon lépni egy óvatlan pillanatban. Hosszú napokig tartott, miután megkapta a listát, de végül csak megbarátkozott a gondolattal, hogy ezúttal Aldont kell elkapnia, és megfogadta, hogy a legjobb tudása alapján jár majd el. Nem engedi, hogy az érzelmei befolyásolják, mintha csak profi lenne. Egy ritka kreatív pillanatában még arról is meggyőzte magát, hogy ezzel igazából a barátja érdekeit szolgálja. Hiszen ki gondolná Aldonról, hogy spicli, azután, hogy ő maga is meggyűrűzve tér vissza a rajhoz.

A tetőre már kész tervvel lépett ki. Tudta, mit fog csinálni akkor, ha a madár az első ijedelem után megpróbál elmenekülni, de arra is gondolt, ha esetleg a kétségbeesés elvakítaná, és neki támadna végső megoldásként. Aldon azonban semmi ilyesmit nem csinált. Csak gondolkozott pár másodpercig, majd mélyet sóhajtott, és megadóan lehajtotta a fejét.

– Csináld! – Hangja korántsem volt már olyan magabiztos, mint korábban. Pontosan úgy beszélt, mint a halálra rémült kisgyerek, közvetlen mielőtt elsírná magát.

– Tessék? – kérdezte a fiú meglepetten. Sok mindenre számított, erre azonban nem.

– Azt mondtam, csináld! – kiáltott rá a madár. – Jobb lesz így mindkettőnknek, gondolom. Egyszerűbb.

Géza erre előhúzta másik zsebéből a jelölőkarikát, a pisztolyt azonban nem engedte el. Hátha csak trükk az egész. Aldon ravasz egy fickó volt, belőle simán kinézte, hogy csak az alkalmat várja, hogy elrepülhessen. De nem. A madár maradt a helyén, lehajtott fejjel, bal lábát előrenyújtva, hogy könnyebben rámenjen a gyűrű. Komolyan gondolta, hogy nem tanúsít semmilyen ellenállást. Géza közelebb lépett hozzá, készen rá, hogy feltegye a gyűrűket, de úgy érezte, mintha karja ólomból lenne. Egyszerűen nem tudta felemelni, hogy befejezze a projektet.

– Ez egy nagyon fontos feladat, Szabó úr! – közölték vele főnökei több tucatszor. – Talán a legfontosabb a madarak megfigyelésének történelmében. Nem szúrhatja el, érti? Nem hagyhat ennyi munkát veszendőbe menni!

Géza maga is az elhívatott természetvédők közé tartozott, és épp ezért nagyon jól tudta, milyen fontos a madarak vonulásának aprólékos megfigyelése, most mégis azon kapta magát, hogy nehezére esik befejeznie a projektet. Hiába áltatta magát, nem volt profi, és ez most kegyetlenül vissza is köszönt. Hiába tudta, mekkora a tét, nem akarta feláldozni a barátját valami nyomorult tudományos projekt érdekében.

Döntött. Gyorsan, mielőtt még meggondolhatta volna magát, lehajította a gyűrűket a tetőről. A főnökei bekaphatják. A projekt bekaphatja. Egyik sem ér annyit, mint a barátság, ami Aldonhoz fűzte. Elég volt egy pillantást vetnie a lúd szemébe, ahol a gúnyos csillogás helyét most átvette a hála, hogy tudja, jól választott.

- Köszönöm, barátom! – Eltartott pár másodpercig, mire a madár annyira összeszedte magát, hogy ezt a két szót képes legyen kinyögni. – Mindig is tudtam, hogy te vagy az igazi… De semmi buzulás. Buzulás az noku.


Géza nem akarta szavakkal elrontani a pillanatot, ezért csak némán bólintott, magához ölelte a ludat, aztán pedig nézte, ahogy Aldon szárnyra kap, és eltűnik szép lassan a horizonton. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése