Jani a Honvéd Zárványba menekült az ellopott
lakbérrel, Tibi pedig gondolkodás nélkül követte a rohadékot. Mikor felfedezte
a lopást, percekig csak káromkodott és szentségelt, aztán előkotorta a
mobilját, és hívta a Professzort, az egyetlen embert, aki segíthetett rajta.
– Hát, fiam, így jár az, aki kezdő mágusokkal bérel
lakást – közölte vele kollegája, mihelyst előadta a problémáját. – De ne
aggódj, elkapjuk a rohadékot. Várlak az Árpád hídnál.
Tibi az egyik legelső metrót kapta el, azt, amin csak
a belvárosba tartó ellenőrök és a hozzá hasonló paranormális bírák utaztak. Mindig
is érdekesnek találta, mennyire hasonlít egymásra ez a két csoport. Mindkettő
javát a kiégés szélén táncoló, kopaszodó, pocakos, középkorú férfiak adták,
nikotintól sárga fogakkal és a reggeli felestől bűzlő szájjal. Az egyetlen
szemmel látható különbséget a Nemzeti Paranormális Rögtönítélő Bíróság
embereinek bal tenyerébe ágyazott kárhozatkristály jelentette.
A Professzor már a peronon álldogált, mikor a
szerelvény befutott az Árpád hídhoz. Az ötvenes évei elején járó, kórosan
sovány férfi az egyik betonoszlopnak dőlve szotyizott, a héjat hanyagul a
sínekre köpve.
– Mi a helyzet, Tibor fiam? – kérdezte rekedtes hangján,
mikor Tibi leszállt.
– Csak a szokásos, Professzor. Minden jó, csak ez a
kurva meló ne lenne.
– Ahogy mondod, fiam! Ahogy mondod! – A Professzor
felröhögött, de nevetése hamar harákolásba fulladt. – Aztán ezzel a
lakótársaddal mi van? Ezzel a Janival vagy kivel, akit a telefonba mondtál?
Egyáltalán honnan tudod, hogy itt érdemes keresni a kurafit?
–Hagyott egy cetlit. Azt írta, mostantól a csajával
együtt a mágiát fogják tanulmányozni a Honvéd Zárványban, én meg békén hagyom
őket, ha kedves az életem.
– És mégis mennyit vitt el?
– Száznyolcvanezret. – Tibinek elszorult a torka,
mikor kimondta ezt az összeget, mert nem egy túlórájába került, amíg elő tudta
teremteni a lakbér rá eső részét.
– Az úgy nagyjából ki is jön – bólogatott hozzáértő
fejjel a Professzor. – A csempészek fejenként kilencvenért visznek be valakit a
zárványba, szóval ha ketten vannak, az pont száznyolcvan rugó. – A férfi
kiköpött, aztán megindult a kijárat felé. – De azért azt tudod, fiam, hogy
téged alaposan átbasznak, ugye? Száznyolcvanat egy újpesti panelért! Megáll az
ember esze…
– Azért nem olyan rossz az. Elég tágas a konyha, meg
erős a wifi is – motyogott valami választ Tibi, bár a lelke mélyén ő is tudta,
hogy épp a menthetetlent próbálja meg szépíteni.
A legtöbb angyalföldi megállóhoz hasonlóan az Árpád
híd aluljáróját is lezárták, de mivel a bíráknak kellett egy hely, ahol
bemehettek a környék jó részét borító Honvéd Zárvány területére, ezért az állam
telepített ide egy ellenőrzőpontot is. A szögesdróttal és homokzsákokkal
megerősített barikád az aluljáróban kapott helyet, elég messze a felszínre
vezető lépcsőtől ahhoz, hogy a zárvány mágiája ne tudja elérni. A terület
elméletileg a Honvédség tulajdonában állt, de a gyakorlatban egy privát
biztonsági cég kopaszai kártyáztak a barikád mögött.
– Megjöttek a kárhosok! - kiáltott fel az egyikük,
mire két társa kelletlenül nekiállt kinyitni a kaput.
A kártyaasztal mellett állt egy ütött-kopott értéktároló
is, ahová a bírák lerakhatták minden olyan elektromos cuccukat, amit hazavágott
volna a zárvány mágiája, de a Professzor már az első nap szólt Tibinek, hogy
ezt eszébe se jusson használni, inkább ne hozzon magával se mobilt, se semmi
hasonlót. Nyílt titoknak számított, hogy az ellenőrzőpont őrei mindig
átkutatják a tárolókat egyfajta fizetéskiegészítés gyanánt, és csak azt nem
lopják el, ami már végképp nem ér szart se.
Tibi vett egy mély levegőt, felhúzta az NPRB
jellegzetes piros karszalagját, amibe vagy tucatnyi mágiatörő rúnát varrtak, és
a Professzor nyomában kilépett a felszínre.
Odafent a hajnalokra jellemző szürkés, oszladozó
sötétség fogadta őket. Az utcai lámpák rég nem működtek már, de nem is volt
rájuk szükség. A zárványok legtöbbjében mintha még a levegő is világított volna
valami különös, megfoghatatlan fénnyel. A szakértők azt mondták, a nyers mágia
teszi, de Tibi már a munka első hetén megtanulta leszarni a jelenség elméleti
hátterét. Neki csak annyit számított a dolog, hogy nem kellett vaksötétben
botladoznia, semmi mást.
Egy tágas, szürke térkővel kirakott téren bukkantak
fel. Jobb oldalukon egy felüljáró darabjai hevertek, telehintve a
legkülönfélébb állatok csontjaival, nem sokkal a romok mögött pedig ott
emelkedett a zárvány fala. Az opálos, gennyszínű hártya túloldalán épphogy ki
lehetett venni a Vizafogó házait. Tibi itt állva mindig nehezen tudta elhinni,
hogy tőle pár száz méterre az emberek már gond nélkül élik az életüket, mintha
Budapestet nem szaggatta volna szét a mágia, mintha a zárványok sosem jelentek
volna meg.
Bal kéz felé egy szovjet időkből hátramaradt téglaház
omlott össze és épült fel újra és újra másodpercek alatt, egyetlen pisszenés
nélkül, a homlokzatán eszelős színekben villódzó graffiti hirdette, hogy
basszák meg a kárhosok. Közvetlen előtte valami fényes, nyúlós anyag gyűlt
össze a térkövek repedéseiben, kicsivel arrébb pedig egy magába motyogó alak
ült egy romos padon.
– És most mi lesz? – kérdezte Tibi pár másodpercnyi
néma ácsorgás után.
– Most várunk. Ha ez a te lakótársad nem szokott túl
gyakran benézni a zárványokba, akkor hamarosan fel fog bukkanni, kezdő mágus
ide vagy oda. – A Professzor megvakarta a tenyeréből kiálló kárhozatkristállyal
a tarkóját, aztán elvigyorodott, kivillantva kopottas fogsorát. – Meg is van. A
telepata haverom a központból azt mondja, hogy hullát jelentettek0 a Kassák és
a Déryné sarkáról. Gyere, fiam, nézzük meg, hátha a te embered az!
Tibi némán követte kollegáját, közben pedig próbált
nem is figyelni a tarkóján vékony, jeges patakokban csordogáló izzadtásgra.
Volt valami a Honvéd Zárványban, valami megfoghatatlan, idegen ellenségeskedés,
amit még sehol máshol sem tapasztalt a városban. A zsigereiben érezte, hogy ez
a hely gyűlöli őt, és mindent meg is fog tenni, hogy a lehető leghamarabb
kicsinálja.
Legnagyobb szerencséjére nem kellett sokat sétálniuk
a kihalt, sötét utcákon, hogy megpillanthassák az egykori lakótelep
panelházait, amik szúvas fogakként meredeztek az ég felé. A legtöbb épületet
pár éve benőtte valami sötét, tintaszerű anyag, és a bírák azóta nem is nagyon
akartak a közelükbe menni, csak ha nagyon muszáj volt. Mint például most.
Tibi úgy érezte, mintha vékony szögekkel karistolnák
a koponyája belsejét, miközben megközelítette a Kassák és a Déryné sarkát, és
egy oldalpillantás elég volt ahhoz, hogy meggyőződhessen róla, a Professzor
sincs sokkal jobb bőrben.
Ahogy közeledtek a sarokhoz, Tibi egyből kiszúrta,
hogy az egyik panelház hatodik emeletének legszélén kitört az ablak. Az
üvegszilánkok széles, gennyedző sebeket vágtak az épületet beborító fekete
masszába, a ház előtti járdán pedig ott feküdt az áldozat is, egy szőke hajú,
teljesen meztelen lány, akinek a véréből még a közeli falakra is fröccsent egy
kevés.
Tibi magának se mertre bevallani, de megkönnyebbült a
hulla látványától. Itt, a zárvány szürreális valóságában jól esett egy olyan
hétköznapi és a valóság hagyományos szabályai szerint is értelmezhető
aprósággal találkozni, mint egy halott ember. Közelebb lépett a lányhoz, hogy
alaposabban is szemügyre vehesse, közben pedig próbált nem figyelni a közelben
gyülekező torz testű, hegyesre reszelt fogú árnyakra.
– Bassza meg, hogy ezek már itt vannak – motyogta a
Professzor, újra és újra a fenyegető külsejű jövevények felé lesve. – A Feri
mondta, hogy északon megint divatos lett a hullazabálás, de ennyire? Faszom
angyalföldiek mindig kitalálnak valami hülyeséget!
Az öreg vetett még egy barátságtalan pillantást a
helyiekre, akiknek a testét felismerhetetlenségig eltorzította már a zárvány
mágiája, aztán cipője orrát bebújtatta a lány válla alá, és egyetlen
begyakorlott mozdulattal megfordította a hullát.
– Na, fiam, őt keressük?
Tibi pár másodpercig tanulmányozta a rommá tört testet,
aztán bizonytalanul rábólintott a dologra. Végül is a hulla arcának a
maradványai mintha kicsit hasonlítottak volna Jani barátnőjének a vonásaira.
– Ő lesz az.
– Remek! – bólintott a Professzor. – Akkor már csak
fel kell mennünk, és megnézni, mi van ott, ahonnan kiesett… Ó, a picsába!
Az öreg villámgyorsan letérdelt a hulla mellé, és
hirtelen sokkal nagyobb érdeklődéssel kezdte szemlélni, mint eddig. Tibi értetlenkedve
bámult rá, hogy mi van vele, aztán észrevette a számtalan apró vágást és
karcolást a lány hasán. Bár a zuhanás itt is megtette a hatását, a sebek így is
tisztán kiadtak valami kusza, szemfájdítóan összetett varázsjelet.
–Kurva élet, ettől féltem – sóhajtott pár
másodpercnyi vizsgálódás után a Professzor. – Kitépték a lelkét, mielőtt
kiugoratott volna.
– Hogy mi van?
– Ez a te mágus haverod valami rohadt bonyolult
szertartást akar végrehajtani odafönt – biccentett a kitört ablak irányába a
Professzor. – Olyat, amihez csak az emberi lélek tud elég energiát adni. Mondd
csak, fiam, mikor szedte össze a csajt az a seggfej?
– Olyan két vagy három hete – vonta meg a vállát
Tibi. – De miért?
– Akkor már eleve áldozatnak szánta. Persze idebent
is elkaphatott volna valakit, de az itteniek már keményebb arcok, ezekkel jobb
nem kezdeni. Gyere, fiam, nézzünk fel!
– És a lánnyal mi legyen?
– Mi lenne vele? Itt hagyjuk. Vagy netán úgy érzed,
volna kedved meghalni egy hulláért?
– Nem. Dehogy.
Tibi minden további ellenkezés nélkül elindult a
Professzor után a ház felé, és közben próbált nem figyelni a háta mögött felhangzó
nedves reccsenésekre és a csámcsogással vegyülő halk, állatias morgásra.
A lépcsőház ajtaja nem volt bezárva, így könnyen
bejutottak az előtérbe. A postaládák helyén valami állat vérével felrajzolt
rúna lüktetett a falon, a halvány barna linóleum pedig szinte ki se látszott az
eldobott PET palackok, újságpapírok és más hulladék alól. A lift még működött,
legalábbis ajtaját kiékelték, odabent pedig égett a villany, de Tibiéknek eszük
ágába se volt beszállni. Az a technológia, ami működőképes maradt a zárványokban,
általában öntudatra is ébredt, és a lehető legritkább esetben szerette az
embereket.
Némán baktattak felfele a lépcsőházban, körülöttük valósággal
sercegett a nyers mágia. Ha tényleg Jani fészkelt ebben a panelben, mostanra
erősebb lett, mint bármi, amivel Tibi találkozott eddigi karrierje során. Ahogy
közeledtek a céljukhoz, úgy sűrűsödött körülöttük a mágia is. A levegő itt már
úgy világított, mint egy gyengébb izzó, és Tibinek volt egy olyan kellemetlen
érzése, mintha valaki folyamatosan suttogott volna a fülébe, pont olyan halkan,
hogy egy szót se tudjon kivenni a mondandójából.
A hatodik emelet első pillantásra ugyanolyan kihalt
volt, mint a lépcsőház többi része. A falakat, a padlót, sőt, még a plafont is
durván felvésett rúnák borították, amik mind lüktettek a mágiától, a sormintát
csak néha szakította meg egy-egy ajtó. A folyosó közepét egy fehérre mázolt
biztonsági rács torlaszolta el, amire kitekert nyakú verebeket hurkoltak
szögesdróttal, de valaki előzékenyen nyitva hagyta, így nem jelentett komoly
akadályt.
A kitört ablak a panelház legszélén volt, ezért ők is
az utolsó lakást keresték a folyosón. Ennek is egyszerű ajtaja volt, akárcsak a
többinek, azonban az eredetileg hatvanhatos lakásszám elé valaki odafestett még
egy hatost fluoreszkáló festékkel. Tibi, bár sosem volt vallásos, a számot
látva úgy érezte, hogy egyáltalán nem akar találkozni azzal, aki odabent van. A
Professzor előhúzott egy cigit, és halkan sóhajtott, amikor az meggyulladt a
nyers mágiától.
– Ez lesz az! Készülj, fiam, bemegyünk.
Tibi szótlanul biccentett, és előhúzta gondosan
karbantartott bozótvágóját. Ezt még közvetlen az első műszakja után vette egy
hipermarket kertészeti osztályán, és a mai napig élete leghasznosabban
elköltött négyezer forintjának tartotta azt az összeget, amit a borotvaéles,
ötvencentis pengére fordított. A zárványok legtöbb lakója vagy túl buta, vagy
túl arrogáns volt ahhoz, hogy féljen a halálon túli szenvedés gondolatától, így
a kárhozatkristályok nem jelentettek számukra túl nagy visszatartó erőt. Egy
bozótvágó viszont már más lapra tartozott. Ötven centi éles acélnak azért még a
zárványok mélyén is megadták a tiszteletet.
– Jól van, fiam, háromra! Te mész előre, én meg majd
fedezlek – suttogta a Professzor, előhúzva saját bozótvágóját. – Egy… Kettő…
Három!
Tibi az elmúlt hónapokban megtanulta, hogy vannak
olyan helyzetek, mikor nem gondolkozni kell, hanem cselekedni, és ez a mostani
pont ilyen helyzet volt. Hatalmas lendülettel megindult előre, teljes
testsúlyát beleadva betalpalta az ajtót, és már bent is volt.
Egy szűkös, egyetlen szobából álló, fekete mágiától
bűzlő lakásba jutott. A falakat és az ablakokat valami nyúlós, hússzerű anyag
fedte, ami egyedül a kitört üvegről és a betalpalt ajtóról hiányzott. A
helyiség teljesen üres volt, leszámítva a közepén álló faragott kőoltárt, és
Janit, aki az oltár és az ablakok között állt, kezében egy hullámos pengéjű
áldozati tőrrel.
Tibi tátott szájjal és undortól ledermedt aggyal
bámulta a látványt, mozdulni sem tudott. Orrát megrohanta az elmúlás és a
szenvedés bűze, gyomrát kegyetlenül felkavarta az oltár látványa.
– NPRB! – kiáltotta el magát a Professzor mögötte. –
Dobja el az áldozati kést, emelje fel a kezét és ne mozduljon! Előállítjuk
fekete mágia gyakorlásáért, illegális élőáldozatért és előre megfontolt léleklopásért!
Büntetése nyolcvantól kétszáz évig terjedő kárhozat, melynek letöltését a
halála utáni első pillanatban kezdheti meg!
Valószínűleg már régen betanulta a szöveget, mert Tibi
soha máskor nem hallotta, hogy ilyen nyakatekerten fogalmazott volna.
– Felettem csak a Sötét Urak ülhetnek tort, kárhosok
soha! – visította Jani, aztán támadásba lendült.
A szoba árnyai felkavarodtak, örvényleni kezdtek,
majd egyetlen koromfekete hullámmá összeállva a két bírára ömlöttek. A
kincstári mágiatörő rúnák, amiket Tibi karszalagjába varrtak, azonnal
felszikráztak és kiégtek, a következő pillanatban pedig a fiút elnyelte az
átláthatatlan sötétség.
Ott volt mindenütt. Tépte, cibálta, befurakodott a
pórusaiba, a bőre alá, a lelke legmélyére. Megpróbálta kicsavarni a bozótvágót
a kezéből, megpróbálta letépni a fejét, megpróbálta összeszorítani a szívét és
jeges semmivel megtölteni a tüdejét. A lába alól kicsúszott a talaj, de ő nem a
padlóra zuhant, hanem bele a színtiszta ürességbe. Eltűnt Jani, eltűnt az
oltára, eltűnt minden, még a Professzor cigijének bűzét sem érezte már többé.
– Én mondtam, hogy ne gyere utánam, kárhos! –
suttogta a fülébe Jani. – Te egy senki vagy a Sötét Urak szemében! Nem veheted
fel velük a harcot, akárhogy próbálod is. Csak hunyd le a szemed, és hagyd,
hogy vége legyen!
Tényleg. Milyen egyszerű is lenne. Hagyni az egészet
a francba. Nem kéne minden hajnalon a metróban zötykölődnie. Nem kéne heti hat
napot valamelyik elcseszett zárványban szopnia. Nem kéne azon aggódnia, hogy
vajon összejön-e a lakbér, mielőtt a lehúzós főbérlője kirakja az utcára. Sőt, azért se kéne már veszekednie vele, hogy
javíttassa már meg azt a szájbakúrt bojlert… Elengedhetné ezt az egészet…
Nem!
Tibi szeme felpattant, bozótvágót tartó keze szinte
magától lendült előre. Nem azért költözött fel Pestre, nem azért jelentkezett
bírának, és nem azért élt túl több hónapot a város legdurvább zárványainak a
mélyén, hogy aztán egy ilyen kis rohadék megölhesse a tetves szabadnapján. Szar
meló ide, pofátlanul túlárazott albérlet oda, ő igenis tovább akart élni!
A bozótvágó brutális erővel sújtott le, és émelyítő reccsenéssel
csapódott Jani koponyájába. Szép, pontos csapás volt, a penge pont a két szeme
között kapta telibe a lakótársát, és meg se állt az orráig.
– Száz év fekete mágiáért, köcsög – morogta Tibi,
kárhozatkristályából pedig vékony, vérvörös villám csapódott Jani testébe, százévnyi,
halál után letöltendő szenvedésre ítélve a mágust. A fiú szíve szerint az
illegális élőáldozatot és a léleklopást is hozzácsapta volna a büntetéshez,
mert ezek is értek fejenként vagy ötven évet, de Jani már halott volt, mire
bármi mást mondhatott volna.
– A francba is, fiam, ez aztán férfimunka volt –
szólalt meg a Professzor valahol a háta mögött. – Szóljunk róla a központnak,
aztán…
Az épület megremegett. Először csak néhány apró, alig
észrevehető rezdüléssel, aztán már sokkal komolyabban. Valahol a felsőbb
emeleteken hatalmas robajjal eltört valami, a következő pillanatban pedig Tibi
érezte, ahogy lába alatt megmozdul a talaj. A panelház elkezdett összedőlni.
– Ezt a szart ennek a seggfejnek a mágiája tartotta
össze! – üvöltötte a Professzor. – Tűnjünk innen, fiam!
Tibit nem kellett különösebben bíztatni, már rohant
is kifelé a kollegája nyomában. Villámgyorsan keresztülfutottak a folyosón,
valósággal berobbantak a lépcsőházba, és már szaladtak is lefelé. Körülöttük
remegett és rázkódott a ház, falak hasadtak meg és törmelékdarabok záporoztak a
plafonról, némelyik nagyobb, mint a fejük.
Nyaktörő iramban rohantak lefelé, hármasával,
négyesével ugorva át a lépcsőfokokat, de még így is túl lassúnak bizonyultak.
Még csak a második emelet magasságában jártak, mikor a lépcső egy panaszos
nyögéssel leszakadt a francba, egészen a pincéig.
– Ugranunk kell, fiam! – üvöltötte a Professzor, Tibi
pedig egyből értette, mire gondolt az öreg.
Irányt váltott, végigsprintelt a folyosón, és nemes
egyszerűséggel keresztülvetette magát a legközelebbi ablakon. A széttörő üveg
kegyetlenül végigvágott a fején és az arca elé tartott kezén, a kétemeletnyi
zuhanás pedig minden levegőt kipréselt a tüdejéből. A durva aszfalt a húsig horzsolta
a bőrét, és érezte, hogy a becsapódáskor minimum egy, de inkább több bordája is
eltört.
A háta mögött félelmetes robajjal omlott magába a
panelház, darabjai nem egyet agyonnyomtak a még mindig a környéken lebzselő
hullazabálók közül is. Tibit mindez viszont rohadtul nem érdekelte. Ő csak
annyit fogott fel az egészből, hogy él, és bár mindene sajgott, ez a gondolat
így is széles vigyorra késztette.
Mellette a Professzor már egyáltalán nem volt ilyen
kedélyes. A férfi feltápászkodott, leverte magáról az összeomló panelház porát,
és nagyot köpött az úttestre, mielőtt rágyújtott volna a következő cigijére.
– És ez volt a szabadnapunk, bassza meg! – jelentette
ki az öreg, mielőtt letüdőzte volna a füstöt.