Kárhosok

Jani a Honvéd Zárványba menekült az ellopott lakbérrel, Tibi pedig gondolkodás nélkül követte a rohadékot. Mikor felfedezte a lopást, percekig csak káromkodott és szentségelt, aztán előkotorta a mobilját, és hívta a Professzort, az egyetlen embert, aki segíthetett rajta.

– Hát, fiam, így jár az, aki kezdő mágusokkal bérel lakást – közölte vele kollegája, mihelyst előadta a problémáját. – De ne aggódj, elkapjuk a rohadékot. Várlak az Árpád hídnál.

Tibi az egyik legelső metrót kapta el, azt, amin csak a belvárosba tartó ellenőrök és a hozzá hasonló paranormális bírák utaztak. Mindig is érdekesnek találta, mennyire hasonlít egymásra ez a két csoport. Mindkettő javát a kiégés szélén táncoló, kopaszodó, pocakos, középkorú férfiak adták, nikotintól sárga fogakkal és a reggeli felestől bűzlő szájjal. Az egyetlen szemmel látható különbséget a Nemzeti Paranormális Rögtönítélő Bíróság embereinek bal tenyerébe ágyazott kárhozatkristály jelentette.

A Professzor már a peronon álldogált, mikor a szerelvény befutott az Árpád hídhoz. Az ötvenes évei elején járó, kórosan sovány férfi az egyik betonoszlopnak dőlve szotyizott, a héjat hanyagul a sínekre köpve.

– Mi a helyzet, Tibor fiam? – kérdezte rekedtes hangján, mikor Tibi leszállt.

– Csak a szokásos, Professzor. Minden jó, csak ez a kurva meló ne lenne.

– Ahogy mondod, fiam! Ahogy mondod! – A Professzor felröhögött, de nevetése hamar harákolásba fulladt. – Aztán ezzel a lakótársaddal mi van? Ezzel a Janival vagy kivel, akit a telefonba mondtál? Egyáltalán honnan tudod, hogy itt érdemes keresni a kurafit?

–Hagyott egy cetlit. Azt írta, mostantól a csajával együtt a mágiát fogják tanulmányozni a Honvéd Zárványban, én meg békén hagyom őket, ha kedves az életem.

– És mégis mennyit vitt el?

– Száznyolcvanezret. – Tibinek elszorult a torka, mikor kimondta ezt az összeget, mert nem egy túlórájába került, amíg elő tudta teremteni a lakbér rá eső részét.

– Az úgy nagyjából ki is jön – bólogatott hozzáértő fejjel a Professzor. – A csempészek fejenként kilencvenért visznek be valakit a zárványba, szóval ha ketten vannak, az pont száznyolcvan rugó. – A férfi kiköpött, aztán megindult a kijárat felé. – De azért azt tudod, fiam, hogy téged alaposan átbasznak, ugye? Száznyolcvanat egy újpesti panelért! Megáll az ember esze…

– Azért nem olyan rossz az. Elég tágas a konyha, meg erős a wifi is – motyogott valami választ Tibi, bár a lelke mélyén ő is tudta, hogy épp a menthetetlent próbálja meg szépíteni.

A legtöbb angyalföldi megállóhoz hasonlóan az Árpád híd aluljáróját is lezárták, de mivel a bíráknak kellett egy hely, ahol bemehettek a környék jó részét borító Honvéd Zárvány területére, ezért az állam telepített ide egy ellenőrzőpontot is. A szögesdróttal és homokzsákokkal megerősített barikád az aluljáróban kapott helyet, elég messze a felszínre vezető lépcsőtől ahhoz, hogy a zárvány mágiája ne tudja elérni. A terület elméletileg a Honvédség tulajdonában állt, de a gyakorlatban egy privát biztonsági cég kopaszai kártyáztak a barikád mögött.

– Megjöttek a kárhosok! - kiáltott fel az egyikük, mire két társa kelletlenül nekiállt kinyitni a kaput.

A kártyaasztal mellett állt egy ütött-kopott értéktároló is, ahová a bírák lerakhatták minden olyan elektromos cuccukat, amit hazavágott volna a zárvány mágiája, de a Professzor már az első nap szólt Tibinek, hogy ezt eszébe se jusson használni, inkább ne hozzon magával se mobilt, se semmi hasonlót. Nyílt titoknak számított, hogy az ellenőrzőpont őrei mindig átkutatják a tárolókat egyfajta fizetéskiegészítés gyanánt, és csak azt nem lopják el, ami már végképp nem ér szart se.

Tibi vett egy mély levegőt, felhúzta az NPRB jellegzetes piros karszalagját, amibe vagy tucatnyi mágiatörő rúnát varrtak, és a Professzor nyomában kilépett a felszínre.

Odafent a hajnalokra jellemző szürkés, oszladozó sötétség fogadta őket. Az utcai lámpák rég nem működtek már, de nem is volt rájuk szükség. A zárványok legtöbbjében mintha még a levegő is világított volna valami különös, megfoghatatlan fénnyel. A szakértők azt mondták, a nyers mágia teszi, de Tibi már a munka első hetén megtanulta leszarni a jelenség elméleti hátterét. Neki csak annyit számított a dolog, hogy nem kellett vaksötétben botladoznia, semmi mást.

Egy tágas, szürke térkővel kirakott téren bukkantak fel. Jobb oldalukon egy felüljáró darabjai hevertek, telehintve a legkülönfélébb állatok csontjaival, nem sokkal a romok mögött pedig ott emelkedett a zárvány fala. Az opálos, gennyszínű hártya túloldalán épphogy ki lehetett venni a Vizafogó házait. Tibi itt állva mindig nehezen tudta elhinni, hogy tőle pár száz méterre az emberek már gond nélkül élik az életüket, mintha Budapestet nem szaggatta volna szét a mágia, mintha a zárványok sosem jelentek volna meg.

Bal kéz felé egy szovjet időkből hátramaradt téglaház omlott össze és épült fel újra és újra másodpercek alatt, egyetlen pisszenés nélkül, a homlokzatán eszelős színekben villódzó graffiti hirdette, hogy basszák meg a kárhosok. Közvetlen előtte valami fényes, nyúlós anyag gyűlt össze a térkövek repedéseiben, kicsivel arrébb pedig egy magába motyogó alak ült egy romos padon.

– És most mi lesz? – kérdezte Tibi pár másodpercnyi néma ácsorgás után.

– Most várunk. Ha ez a te lakótársad nem szokott túl gyakran benézni a zárványokba, akkor hamarosan fel fog bukkanni, kezdő mágus ide vagy oda. – A Professzor megvakarta a tenyeréből kiálló kárhozatkristállyal a tarkóját, aztán elvigyorodott, kivillantva kopottas fogsorát. – Meg is van. A telepata haverom a központból azt mondja, hogy hullát jelentettek0 a Kassák és a Déryné sarkáról. Gyere, fiam, nézzük meg, hátha a te embered az!

Tibi némán követte kollegáját, közben pedig próbált nem is figyelni a tarkóján vékony, jeges patakokban csordogáló izzadtásgra. Volt valami a Honvéd Zárványban, valami megfoghatatlan, idegen ellenségeskedés, amit még sehol máshol sem tapasztalt a városban. A zsigereiben érezte, hogy ez a hely gyűlöli őt, és mindent meg is fog tenni, hogy a lehető leghamarabb kicsinálja.

Legnagyobb szerencséjére nem kellett sokat sétálniuk a kihalt, sötét utcákon, hogy megpillanthassák az egykori lakótelep panelházait, amik szúvas fogakként meredeztek az ég felé. A legtöbb épületet pár éve benőtte valami sötét, tintaszerű anyag, és a bírák azóta nem is nagyon akartak a közelükbe menni, csak ha nagyon muszáj volt. Mint például most.

Tibi úgy érezte, mintha vékony szögekkel karistolnák a koponyája belsejét, miközben megközelítette a Kassák és a Déryné sarkát, és egy oldalpillantás elég volt ahhoz, hogy meggyőződhessen róla, a Professzor sincs sokkal jobb bőrben.

Ahogy közeledtek a sarokhoz, Tibi egyből kiszúrta, hogy az egyik panelház hatodik emeletének legszélén kitört az ablak. Az üvegszilánkok széles, gennyedző sebeket vágtak az épületet beborító fekete masszába, a ház előtti járdán pedig ott feküdt az áldozat is, egy szőke hajú, teljesen meztelen lány, akinek a véréből még a közeli falakra is fröccsent egy kevés.

Tibi magának se mertre bevallani, de megkönnyebbült a hulla látványától. Itt, a zárvány szürreális valóságában jól esett egy olyan hétköznapi és a valóság hagyományos szabályai szerint is értelmezhető aprósággal találkozni, mint egy halott ember. Közelebb lépett a lányhoz, hogy alaposabban is szemügyre vehesse, közben pedig próbált nem figyelni a közelben gyülekező torz testű, hegyesre reszelt fogú árnyakra.

– Bassza meg, hogy ezek már itt vannak – motyogta a Professzor, újra és újra a fenyegető külsejű jövevények felé lesve. – A Feri mondta, hogy északon megint divatos lett a hullazabálás, de ennyire? Faszom angyalföldiek mindig kitalálnak valami hülyeséget!

Az öreg vetett még egy barátságtalan pillantást a helyiekre, akiknek a testét felismerhetetlenségig eltorzította már a zárvány mágiája, aztán cipője orrát bebújtatta a lány válla alá, és egyetlen begyakorlott mozdulattal megfordította a hullát.

– Na, fiam, őt keressük?

Tibi pár másodpercig tanulmányozta a rommá tört testet, aztán bizonytalanul rábólintott a dologra. Végül is a hulla arcának a maradványai mintha kicsit hasonlítottak volna Jani barátnőjének a vonásaira.

– Ő lesz az.

– Remek! – bólintott a Professzor. – Akkor már csak fel kell mennünk, és megnézni, mi van ott, ahonnan kiesett… Ó, a picsába!

Az öreg villámgyorsan letérdelt a hulla mellé, és hirtelen sokkal nagyobb érdeklődéssel kezdte szemlélni, mint eddig. Tibi értetlenkedve bámult rá, hogy mi van vele, aztán észrevette a számtalan apró vágást és karcolást a lány hasán. Bár a zuhanás itt is megtette a hatását, a sebek így is tisztán kiadtak valami kusza, szemfájdítóan összetett varázsjelet.

–Kurva élet, ettől féltem – sóhajtott pár másodpercnyi vizsgálódás után a Professzor. – Kitépték a lelkét, mielőtt kiugoratott volna.

– Hogy mi van?

– Ez a te mágus haverod valami rohadt bonyolult szertartást akar végrehajtani odafönt – biccentett a kitört ablak irányába a Professzor. – Olyat, amihez csak az emberi lélek tud elég energiát adni. Mondd csak, fiam, mikor szedte össze a csajt az a seggfej?

– Olyan két vagy három hete – vonta meg a vállát Tibi. – De miért?

– Akkor már eleve áldozatnak szánta. Persze idebent is elkaphatott volna valakit, de az itteniek már keményebb arcok, ezekkel jobb nem kezdeni. Gyere, fiam, nézzünk fel!

– És a lánnyal mi legyen?

– Mi lenne vele? Itt hagyjuk. Vagy netán úgy érzed, volna kedved meghalni egy hulláért?

– Nem. Dehogy.

Tibi minden további ellenkezés nélkül elindult a Professzor után a ház felé, és közben próbált nem figyelni a háta mögött felhangzó nedves reccsenésekre és a csámcsogással vegyülő halk, állatias morgásra.

A lépcsőház ajtaja nem volt bezárva, így könnyen bejutottak az előtérbe. A postaládák helyén valami állat vérével felrajzolt rúna lüktetett a falon, a halvány barna linóleum pedig szinte ki se látszott az eldobott PET palackok, újságpapírok és más hulladék alól. A lift még működött, legalábbis ajtaját kiékelték, odabent pedig égett a villany, de Tibiéknek eszük ágába se volt beszállni. Az a technológia, ami működőképes maradt a zárványokban, általában öntudatra is ébredt, és a lehető legritkább esetben szerette az embereket.

Némán baktattak felfele a lépcsőházban, körülöttük valósággal sercegett a nyers mágia. Ha tényleg Jani fészkelt ebben a panelben, mostanra erősebb lett, mint bármi, amivel Tibi találkozott eddigi karrierje során. Ahogy közeledtek a céljukhoz, úgy sűrűsödött körülöttük a mágia is. A levegő itt már úgy világított, mint egy gyengébb izzó, és Tibinek volt egy olyan kellemetlen érzése, mintha valaki folyamatosan suttogott volna a fülébe, pont olyan halkan, hogy egy szót se tudjon kivenni a mondandójából.

A hatodik emelet első pillantásra ugyanolyan kihalt volt, mint a lépcsőház többi része. A falakat, a padlót, sőt, még a plafont is durván felvésett rúnák borították, amik mind lüktettek a mágiától, a sormintát csak néha szakította meg egy-egy ajtó. A folyosó közepét egy fehérre mázolt biztonsági rács torlaszolta el, amire kitekert nyakú verebeket hurkoltak szögesdróttal, de valaki előzékenyen nyitva hagyta, így nem jelentett komoly akadályt.

A kitört ablak a panelház legszélén volt, ezért ők is az utolsó lakást keresték a folyosón. Ennek is egyszerű ajtaja volt, akárcsak a többinek, azonban az eredetileg hatvanhatos lakásszám elé valaki odafestett még egy hatost fluoreszkáló festékkel. Tibi, bár sosem volt vallásos, a számot látva úgy érezte, hogy egyáltalán nem akar találkozni azzal, aki odabent van. A Professzor előhúzott egy cigit, és halkan sóhajtott, amikor az meggyulladt a nyers mágiától.

– Ez lesz az! Készülj, fiam, bemegyünk.

Tibi szótlanul biccentett, és előhúzta gondosan karbantartott bozótvágóját. Ezt még közvetlen az első műszakja után vette egy hipermarket kertészeti osztályán, és a mai napig élete leghasznosabban elköltött négyezer forintjának tartotta azt az összeget, amit a borotvaéles, ötvencentis pengére fordított. A zárványok legtöbb lakója vagy túl buta, vagy túl arrogáns volt ahhoz, hogy féljen a halálon túli szenvedés gondolatától, így a kárhozatkristályok nem jelentettek számukra túl nagy visszatartó erőt. Egy bozótvágó viszont már más lapra tartozott. Ötven centi éles acélnak azért még a zárványok mélyén is megadták a tiszteletet.

– Jól van, fiam, háromra! Te mész előre, én meg majd fedezlek – suttogta a Professzor, előhúzva saját bozótvágóját. – Egy… Kettő… Három!

Tibi az elmúlt hónapokban megtanulta, hogy vannak olyan helyzetek, mikor nem gondolkozni kell, hanem cselekedni, és ez a mostani pont ilyen helyzet volt. Hatalmas lendülettel megindult előre, teljes testsúlyát beleadva betalpalta az ajtót, és már bent is volt.

Egy szűkös, egyetlen szobából álló, fekete mágiától bűzlő lakásba jutott. A falakat és az ablakokat valami nyúlós, hússzerű anyag fedte, ami egyedül a kitört üvegről és a betalpalt ajtóról hiányzott. A helyiség teljesen üres volt, leszámítva a közepén álló faragott kőoltárt, és Janit, aki az oltár és az ablakok között állt, kezében egy hullámos pengéjű áldozati tőrrel.

Tibi tátott szájjal és undortól ledermedt aggyal bámulta a látványt, mozdulni sem tudott. Orrát megrohanta az elmúlás és a szenvedés bűze, gyomrát kegyetlenül felkavarta az oltár látványa.

– NPRB! – kiáltotta el magát a Professzor mögötte. – Dobja el az áldozati kést, emelje fel a kezét és ne mozduljon! Előállítjuk fekete mágia gyakorlásáért, illegális élőáldozatért és előre megfontolt léleklopásért! Büntetése nyolcvantól kétszáz évig terjedő kárhozat, melynek letöltését a halála utáni első pillanatban kezdheti meg!

Valószínűleg már régen betanulta a szöveget, mert Tibi soha máskor nem hallotta, hogy ilyen nyakatekerten fogalmazott volna.

– Felettem csak a Sötét Urak ülhetnek tort, kárhosok soha! – visította Jani, aztán támadásba lendült.

A szoba árnyai felkavarodtak, örvényleni kezdtek, majd egyetlen koromfekete hullámmá összeállva a két bírára ömlöttek. A kincstári mágiatörő rúnák, amiket Tibi karszalagjába varrtak, azonnal felszikráztak és kiégtek, a következő pillanatban pedig a fiút elnyelte az átláthatatlan sötétség.

Ott volt mindenütt. Tépte, cibálta, befurakodott a pórusaiba, a bőre alá, a lelke legmélyére. Megpróbálta kicsavarni a bozótvágót a kezéből, megpróbálta letépni a fejét, megpróbálta összeszorítani a szívét és jeges semmivel megtölteni a tüdejét. A lába alól kicsúszott a talaj, de ő nem a padlóra zuhant, hanem bele a színtiszta ürességbe. Eltűnt Jani, eltűnt az oltára, eltűnt minden, még a Professzor cigijének bűzét sem érezte már többé.

– Én mondtam, hogy ne gyere utánam, kárhos! – suttogta a fülébe Jani. – Te egy senki vagy a Sötét Urak szemében! Nem veheted fel velük a harcot, akárhogy próbálod is. Csak hunyd le a szemed, és hagyd, hogy vége legyen!

Tényleg. Milyen egyszerű is lenne. Hagyni az egészet a francba. Nem kéne minden hajnalon a metróban zötykölődnie. Nem kéne heti hat napot valamelyik elcseszett zárványban szopnia. Nem kéne azon aggódnia, hogy vajon összejön-e a lakbér, mielőtt a lehúzós főbérlője kirakja az utcára.  Sőt, azért se kéne már veszekednie vele, hogy javíttassa már meg azt a szájbakúrt bojlert… Elengedhetné ezt az egészet…

Nem!

Tibi szeme felpattant, bozótvágót tartó keze szinte magától lendült előre. Nem azért költözött fel Pestre, nem azért jelentkezett bírának, és nem azért élt túl több hónapot a város legdurvább zárványainak a mélyén, hogy aztán egy ilyen kis rohadék megölhesse a tetves szabadnapján. Szar meló ide, pofátlanul túlárazott albérlet oda, ő igenis tovább akart élni!

A bozótvágó brutális erővel sújtott le, és émelyítő reccsenéssel csapódott Jani koponyájába. Szép, pontos csapás volt, a penge pont a két szeme között kapta telibe a lakótársát, és meg se állt az orráig.

– Száz év fekete mágiáért, köcsög – morogta Tibi, kárhozatkristályából pedig vékony, vérvörös villám csapódott Jani testébe, százévnyi, halál után letöltendő szenvedésre ítélve a mágust. A fiú szíve szerint az illegális élőáldozatot és a léleklopást is hozzácsapta volna a büntetéshez, mert ezek is értek fejenként vagy ötven évet, de Jani már halott volt, mire bármi mást mondhatott volna.

– A francba is, fiam, ez aztán férfimunka volt – szólalt meg a Professzor valahol a háta mögött. – Szóljunk róla a központnak, aztán…

Az épület megremegett. Először csak néhány apró, alig észrevehető rezdüléssel, aztán már sokkal komolyabban. Valahol a felsőbb emeleteken hatalmas robajjal eltört valami, a következő pillanatban pedig Tibi érezte, ahogy lába alatt megmozdul a talaj. A panelház elkezdett összedőlni.

– Ezt a szart ennek a seggfejnek a mágiája tartotta össze! – üvöltötte a Professzor. – Tűnjünk innen, fiam!

Tibit nem kellett különösebben bíztatni, már rohant is kifelé a kollegája nyomában. Villámgyorsan keresztülfutottak a folyosón, valósággal berobbantak a lépcsőházba, és már szaladtak is lefelé. Körülöttük remegett és rázkódott a ház, falak hasadtak meg és törmelékdarabok záporoztak a plafonról, némelyik nagyobb, mint a fejük.

Nyaktörő iramban rohantak lefelé, hármasával, négyesével ugorva át a lépcsőfokokat, de még így is túl lassúnak bizonyultak. Még csak a második emelet magasságában jártak, mikor a lépcső egy panaszos nyögéssel leszakadt a francba, egészen a pincéig.

– Ugranunk kell, fiam! – üvöltötte a Professzor, Tibi pedig egyből értette, mire gondolt az öreg.

Irányt váltott, végigsprintelt a folyosón, és nemes egyszerűséggel keresztülvetette magát a legközelebbi ablakon. A széttörő üveg kegyetlenül végigvágott a fején és az arca elé tartott kezén, a kétemeletnyi zuhanás pedig minden levegőt kipréselt a tüdejéből. A durva aszfalt a húsig horzsolta a bőrét, és érezte, hogy a becsapódáskor minimum egy, de inkább több bordája is eltört.

A háta mögött félelmetes robajjal omlott magába a panelház, darabjai nem egyet agyonnyomtak a még mindig a környéken lebzselő hullazabálók közül is. Tibit mindez viszont rohadtul nem érdekelte. Ő csak annyit fogott fel az egészből, hogy él, és bár mindene sajgott, ez a gondolat így is széles vigyorra késztette.

Mellette a Professzor már egyáltalán nem volt ilyen kedélyes. A férfi feltápászkodott, leverte magáról az összeomló panelház porát, és nagyot köpött az úttestre, mielőtt rágyújtott volna a következő cigijére.

– És ez volt a szabadnapunk, bassza meg! – jelentette ki az öreg, mielőtt letüdőzte volna a füstöt.