Ha jól emlékszem, 16-17 éves lehettem, mikor újra rám jött az írhatnék, és ekkor már az internet is be volt kötve, így semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy rászabaduljak a különféle feltöltögetős oldalakra, ahol az ember a nagyvilágnak is megmutathatja, mit írt. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy ekkor tanultam a legtöbbet erről az egészről. Szerencsémre belefutottam néhány olyan emberbe, akik kemény, de korrekt kritikát mondtak korai írásaimról, és rányitották a szemem egy csomó olyan dologra, amit magamtól soha a rohadt életbe nem szúrtam volna ki.
Az egyetem, mint olyan sajnos kissé visszavetett (na jó, valószínűleg a lustaságomnak is elég sok köze lehetett a dologhoz), konkrétan az elmúlt pár évben alig írtam valamit. Végül tavaly nyáron, a szakmai gyakorlatom első napján döntöttem úgy, hogy most már neki kell vágni valaminek, és ha törik, ha szakad, végig kell csinálni. Ebből a próbálkozásból született meg az Acélszentek című regényem, amivel végül sikerült megnyernem az idei Aranymosás pályázatot. Röviden összefoglalva: a békásmegyeri HÉV-nél jobb múzsa a jelek szerint nincs. :D
Az írásra én elsősorban hobbiként tekintek, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne akarnám benne mindig a maximumot nyújtani. Folyamatosan igyekszem fejleszteni magamat, hogy mindazok, akik megtisztelik akármelyik írásomat a figyelmükkel, a tőlem telhető legjobb színvonalat kapják. Úgy érzem, ennyivel igazán tartozom nekik, illetve nektek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése